A nyár gyorsan eltelt, és a tanév első napjaival egy szeretett ünnep közeleg: a piliscsabai nagytemplom búcsúja. Ilyenkor „mindig” süt a nap. A fecskék gyülekeznek, útra készülnek bátran, aggodalom nélkül, és már most tudják, hogy visszatalálnak a nyáron épített fészkükbe.

Gyermekként a búcsút a templom névnapjának gondoltam, amit egy családi névnaphoz hasonlóan ünneplünk. Számomra nagyon jelentős nap volt, mert ilyenkor vendégeket vártunk, nagy volt a készülődés. A ’60-as évek vége felé, a ’70-es években már Németországból is jöttek bácsikáim, nénikéim, unokatestvéreim.

Anyukám lemeszelte a gangot és az ólakat. Különös figyelemmel gondolta meg, hogy mi lesz az ebéd, milyen süteményeket süssön. Apám fokozott rendet rakott az udvarban és a pincében.

Ez minden családnál hasonlóan történt.

Az öröm, hogy egy év múltán ismét látják egymást, a könnyeket is kicsalta a szemükből. Bátyámmal örültünk a Németországból kapott ajándékoknak, de hogy a szüleink a testvéreik ölelésekor miért sírnak, azt csak évekkel később értettem meg. 

Minden vasárnap „szépen felöltöztünk”, de ezen a napon mindenki igyekezett még szebben.

A vasárnapi zsebpénz a szokásos 2 forint helyett akár 20 forint is lehetett, a hinták és a kirakodós vásár miatt. A felnőttek a nyári, és még az ősszel várható zöldség- és gyümölcstermésről is beszélgettek. Mi került a spájzba, és mi jöhet még a pincébe.

A családokhoz hasonlóan a plébániát is átjárta a vendégvárás izgalma. Csak a jó ministránsok kóstolhatták meg Marica nővér süteményeit – ilyenkor persze mindenki jónak minősült.

A búcsúmisét gyakran vendég atya tartotta, ami fokozta a hívek érdeklődését. Ilyenkor a templom zsúfolásig megtelt, az utolsó énekek a pápai és a magyar himnusz voltak; olyan lelkesen szóltak, mint máskor soha. Végre teljes szívvel, rokonokkal, barátokkal, mindenkivel együtt énekelhették a magyar himnuszt, ami nagy érzelmeket, lelki emelkedést jelentett számukra. Ez nekünk, gyerekeknek is feltűnő volt. 

A prédikációkban lelki erősítésre találtak; szorgalmuk, fáradozásuk, fohászaik, imáik jutalma az Isten áldása volt. 

Mi, ministránsok azt gondoltuk, hogy mivel az oltárhoz közelebb állunk, mint a padban ülők, az Istenhez is közelebb vagyunk, ránk több jut az áldásból. Ezt a gondolatomat elmondtam Kő atyának, aki röviden csak annyit mondott, hogy ez így is van.

Akkor sok mindent szó szerint értettem. A mise is hasonló, mint egy iskolai óra, van benne olvasmány, szentlecke, evangélium (történet), prédikáció (magyarázat). A szentáldozás a tiszta lélek jutalma. A házi feladat az, hogy megint egy hétig jónak kell lenni, mert a lelkünk csak így marad tiszta.

Szűz Mária Istenanya szerepét a hittanórákból jól ismertük, tudtuk, hogy mint Jézus édesanyjához, Őhozzá is fordulhatunk szükség esetén. A kép, hogy a térdeplő király koronát ajánl fel a Szűzanyának, nagy hatással volt ránk. Úgy gondoltuk „jó templom a miénk”, hiszen Szűz Mária, a Szent Király kérésére, az egész országra vigyáz, így különösen Piliscsabára is. Azt gondoltuk, hogy az orgonánk azért szól olyan szépen, mert a Szűzanya a templomban ábrázolt szentekkel együtt, csak a szép zenét és éneket szereti hallgatni. A hívek hálájukat és köszönetüket evvel a lelkes és rajongó énekléssel fejezik ki.

Templomunknak ismét „névnapja van”. Sok minden van, amiért hálát adhatok Istennek, de az áldás bőségéből kaphatok-e?  

Meg kell vizsgálni, hogy milyen „közel” vagy „távol” állok Istentől. Mi okozza a ezt a „távolságot”, mit kell tennem, hogy „közelebb” kerüljek. Rend van-e a lelkemben, vagy rendet kell raknom, alkalmas-e az áldásra?

Egy hétig tudok-e jó lenni?

Szűz Mária segíts!

Ay Zoltán J. alpolgármester