„Ha rátekintesz a keresztre, megérted, hogy mennyire szeretett téged Jézus akkor. Ha rátekintesz az Oltáriszentségre, megérted, hogy mennyire szeret téged Jézus ebben a pillanatban.” (Teréz anya)

Amikor gyermekünk vagy más családtagunk, ismerősünk elsőáldozásra készül, lehetőséget kapunk rá, hogy gondolatainkat újra az Oltáriszentség felé fordítsuk és átelmélkedjük, mit is jelent nekünk Jézus ostyában jelen lévő teste.

Gyermekek számára az elsőáldozás egyik feltétele, hogy értelmükkel már különbséget tudjanak tenni az Oltáriszentség és a közönséges kenyér között. Én vajon teszek különbséget? Nagyobb áhítattal veszem magamhoz Jézus testét, mint amekkora élvezettel fogyasztok el egy ünnepi vacsorát? 

A felkészülés során a gyermekek megtanulják, hogy a szentáldozásban felelevenítjük az utolsó vacsora pillanatait. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk az első keresztények áhitatát, akik vasárnap házaknál törték meg a kenyeret, felolvasták és magyarázták az ószövetségi Szentírást, majd nyíltan megbánták Isten és a közösség ellen elkövetett bűneiket, és magukhoz vették Jézus testét és vérét. Nekem eszembe jut, mekkora áldozatnak vagyok hétről hétre részese? Felismerem Jézust a kenyértörésben?

Felnőttként sokan csak a kötelező minimumot tartják számon, vagyis hogy „évente gyónjál és legalább a húsvéti időben áldozzál”. Erősebb-e ennél a vágyam, hogy amikor csak lehet, találkozzam Jézussal az Oltáriszentségben? Vagy arra hivatkozva, hogy nem vagyok méltó, inkább elmulasztom a lehetőséget? Pedig az áldozás olyan a léleknek, mint testünknek a vitamin: épp a gyakori vételtől erődösik meg.

Kis elsőáldozóink bizonyára lelkesen és egy kicsit megilletődve készülnek életük egyik nagy ünnepére. A mi feladatunk, hogy példát mutassunk nekik, mi a fontosabb: a külsőségek vagy a tartalom. Ha otthon azt látja, hogy csak a ruha, az ünnepi ebéd és az ajándékok körül forog a család gondolata, akkor egészen más képet alakít ki, mint ha sok beszélgetéssel és közös imával igyekszünk lélekben felkészülni az eserményre.

Az elsőáldozás nevével is jelzi, hogy új szakasz kezdődhet Istennel való kapcsolatunkban. Ne gondoljuk, hogy nekünk, felnőtteknek nincs szükségünk megújulásra. Tanuljunk a kicsinyektől: legyen bennünk lelkesedés és megilletődés is, amikor arra várunk, hogy Jézus újra meg újra beköltözzön a szívünkbe.

Lichtneckert Eszter