Élet a karanténban

Fodorné Frankovits Judit középiskolai tanár, édesanya, a pilisjászfalui közösség tagja vall arról, hogy hogyan éli meg a karanténhelyzetet otthonról végzett munkával, négy iskolás gyerekkel, háztartással.

Amikor március elején már sejteni lehetett, hogy karantén következik, én örültem, lelkes voltam, és valamiféle izgatottság töltött el. Emlékszem mondtam is az egyik utolsó franciaórán, hogy jó is lesz ez az időszak, mert most legalább majd jól kitakarítok. Hát nem takarítottam ki. Legalábbis úgy nem, mint ahogy akkor képzeltem.

Emlékszem, az első hétvégéken milyen lendülettel mentünk kirándulni, még vitt a lelkes csapatépítő hangulat, hogy most jól összerázódunk majd így mi együtt. Aztán bicikliztünk is. Meg mentünk a rétre métázni.

A következő időszakban senkinek semmihez nem volt kedve. Kertészkedtünk. És kiabáltunk a gyerekeknek, hogy tegyék már ki a lábukat végre a házból. Aztán elegünk lett mindenből, és elkezdtünk találkozgatni ezzel, azzal, rokonokkal, barátokkal.

Én meg úgy éreztem, mintha mindeközben egy egyre gyorsuló csúszdán csúsznék lefelé. Mert ahogy teltek-múltak a napok, hetek, szép lassan rájöttem, hogy mostantól azon túl, hogy otthonról végzem az eddigi munkámat, még hirtelen én lettem a gyerekeim tanára is, a konyhás néni is meg a takarító néni is. És aztán egyre többször volt olyan nap, amikor úgy éreztem, hogy egyszerre nem egy, hanem három vagy négy dolgot is kéne csinálnom, és reménytelen, hogy mindez beleférjen egy napba.

Akkor szép lassan változásokat vezettem be, azóta két napra főzök. És mindig van otthon fagyasztott kaja vész esetére. Volt, hogy rendeltünk ebédet. Alig takarítok. A gyerekeim házi feladatait csúsztatnom kellett, mert a saját óráimmal párhuzamosan nemment. Így viszont észrevétlenül az egész nap tanulással telt el. Aztán valamikor május elején könyörületesebbek lettek a gyerekeimet tanító tanárok, apadni kezdett a feladat mennyisége, és valahol felcsillant előttem a nyári szünet fénye. Most meg már úgy vagyok vele, hogy valahogy kibírom.

Ami jó, hogy ez a feszített életem időnként segítésre kényszerítette a gyerekeimet. A nagyok a kicsikkel tanulnak. Sütit sütnek, teregetnek. A takarításban is segítenek egyszer-kétszer.

Összességében nekem nem feltétlenül a bezártsággal van bajom, hanem a túl sok otthoni feladattal.
És mivel otthonról dolgozom, egyszerűen sosincs vége. Nem lépek ki a kapun. Az iskolai feszültségek, a meg nem írt házi feladatok, a viták mindig ott vannak, és nagyon nagy erő és tudatosság kell ahhoz, hogy ezt valahogy lezárjam magamban délután, és másnap reggelig ne vegyem elő. Ez nem is mindig sikerül.

A karantén végére nincs semmi tervem… Vagyis van! Varrni szeretnék és festeni. Meg rajzolni. Tiszta mázli, hogy tanár vagyok, és lesz nyári szünet. Az biztos, hogy átrendezem a lakást…