Ma megkezdjük a karácsonyba torkolló adventi időszak útját. Az advent arra szolgál, hogy befogadjuk a hozzánk érkező Urat, de arra is, hogy megvizsgáljuk Istenre irányuló vágyakozásunkat, előretekintsünk, és felkészüljünk Krisztus visszatérésére. Ő visszatér hozzánk karácsony ünnepekor, amikor az emberi létállapot alacsonyságában történő történelmi eljövetelére emlékezünk; de belénk költözik, valahányszor készek vagyunk befogadni őt, és az idők végén ismét eljön majd „ítélni élőket és holtakat”. Ezért mindig ébernek kell lennünk, és azzal a reménnyel kell várnunk az Urat, hogy találkozunk vele. A mai liturgia épp a virrasztás és a várakozás eme szuggesztív témájába vezet be minket.

Az evangéliumban (vö. Mk 13,33–37) Jézus arra biztat, hogy vigyázzunk és virrasszunk, hogy készek legyünk őt fogadni, amikor visszatér. Azt mondja nekünk: „Vigyázzatok, virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. […] Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik” (Mk 13,33–36).

Az az ember elővigyázatos, aki a zajos világban nem engedi, hogy a szétszórtság vagy a felszínesség úrrá legyen rajta, hanem teljes és tudatos életet él, aggódása pedig főképp másokra irányul. Ezzel a magatartással észrevesszük felebarátunk könnyeit és szükségleteit, és felismerhetjük emberi és lelki képességeit, jó tulajdonságait is. A figyelmes ember a világ felé is nyitott, igyekszik szembeszállni a benne uralkodó közönnyel és kegyetlenséggel, de tud örülni a szépségeknek és értékeknek, amelyek szintén fellelhetők benne, és óvni is kell őket. Akkor „vigyázunk”, amikor megértő szemmel nézünk: felismerjük mind az egyének, mind a társadalom ínségeit és szegénységeit, és felismerjük a hétköznapi kis dolgokban rejtőző gazdagságot ott, ahová az Úr helyezett bennünket.

Az a virrasztó ember, aki elfogadja a felszólítást az ébrenlétre, vagyis aki nem engedi, hogy elnyomja a csüggedés, a reménytelenség, a csalódás álma; ugyanakkor elutasítja a világot elborító rengeteg hiábavalóság csábítását, amelyek érdekében nem egyszer feláldozzuk személyes és családi életünk idejét és boldogságát. Ez Izrael népének fájdalmas tapasztalata, amelyről Izajás próféta számol be: úgy tűnik, Isten tévelyegni hagyta népét, messze az ő útjaitól (vö. Iz 63,17), pedig ez a nép hűtlenségének volt a következménye (vö. Iz 64,4b). Velünk is gyakran megesik, hogy hűtlenek vagyunk az Úr hívásához: ő megmutatja nekünk a helyes utat, a hit útját, a szeretet útját, mi viszont máshol keressük boldogságunkat.

Elővigyázatosnak és virrasztónak lenni: ez az előfeltétele annak, hogy tovább „ne tévelyegjünk messze az Úr útjaitól”, elveszve bűneinkben és hűtlenségeinkben. Elővigyázatosnak és virrasztónak lenni: ez az előfeltétele annak, hogy meg tudjuk engedni Istennek, hogy betörjön életünkbe, jósággal és gyengédséggel teli jelenlétével pedig visszaadja létünk értelmét és értékét.

A Boldogságos Szűz Mária, az Istenre való várakozás mintaképe és a virrasztás ikonja, vezessen minket a fiával, Jézussal való találkozáshoz, és lobbantsa lángra szeretetünket iránta!

(Ferenc pápa üzenete advent első vasárnapján 2017-ben)

Forrás: Magyar Kurír