Sokat meséltem már arról, hogyan épült szeretett templomunk, a ligeti templom. 

Közvetlenül a világháború kitörése előtt, egy lelkes kis társaság elhatározta, hogy összefogással és pénzgyűjtési akciókkal hozzákezd az építkezéshez. Nem féltek a várható világpolitikai eseményektől, 1941-ben megkezdték az építkezést. Az induláshoz volt elég pénz, de ez a tőke – mint minden építkezés közben lenni szokott – hamarosan és rohamosan fogyni kezdett.

Ekkor az asszonyok elhatározták, hogy gyűjtést szerveznek, méghozzá úgy, hogy minden vasárnap délután szépen feldíszítenek néhány asztalt, kiállnak a templom kertjébe és kézimunkákat, dísztárgyakat és süteményt árulnak. Közben egy itt nyaraló család zeneakadémista lányai hangversennyel szórakoztatták a jelenlévőket. Mindenki annyit tehetett a kasszába, amennyit éppen az építkezésre szánni tudott. Aki tehetősebb volt, kifizetett egy ablakot vagy valami más fontos tartozékot, hogy az építkezés folytatódhasson. 

A katolikus templom ügyének fő támasza két hívő református ember volt (Nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszter és Szombathelyi Ferenc vezérezredes).

Aztán elhallgatott a zene, leszedték az asztalkákat, megállt az élet, az emberek bezárkóztak, mert bennünket is elért a háború.

Sokat hallottam gyerekkoromban ezeket a történeteket, annál is inkább, mert a szépséges, húszéves Anyukám volt az egyik árusító kislány. Apám pedig mindig ott sertepertélt körülötte. Aztán 1941-ben, a még nem teljesen elkészült, de már felszentelt templomban második párként összeházasodtak.

Rengeteg idő telt el azóta, Nagymama voltam már, amikor itt Piliscsabán megalakult a Karitász. Lelkes asszonyok ültünk együtt világot megváltó tervekkel – egyetlen problémánk volt: honnan szerezzünk mindehhez pénzt? Akkor hirtelen eszembe jutott a múlt. Csináljunk vásárt Erzsébet napján! Pillanatok alatt belelkesedett mindenki. Meghirdettük a Szívügyben. Dobozszám kaptuk a dísztárgyakat, használati tárgyakat, játékokat. Nagy, vidám vásárokat rendeztünk. Volt szépen bevételünk, amit utolsó fillérig idősek, betegek, magányosok karácsonyi ajándékozására fordítottunk.

Adventben szoktuk személyesen átadni a kis csomagokat. Nagy örömöt okozunk az ajándékkal, de leginkább a személyes együttléttel, beszélgetésekkel. És örömet okozunk ezzel magunknak is, mert rengeteg történetet hallgatunk végig régi emberekről, régi eseményekről. Nekem már minden régi ház mesekönyv. Csak ügyesen kell nyitni az ajtaját.    

Idén is tartunk Erzsébet vásárt, idén is készülünk kis csomagokkal. De hogy adjuk majd át? 

Nem mernek behívni, nem merünk bemenni. Hiába vár az illatos kávé, a kis tányérka sütemény és a még el nem mondott mese: tudtad Te azt Mártika, hogy ’43-ban, amikor a templom épült….? Nem tudtam, de idén már nem is fogom megtudni, és lehet, hogy jövőre sem…

Van egy nyolcvanöt éves barátnőnk. Okos, szellemes, kedves és nagyon szép. Teljesen egyedül él. Telefonon beszélgettünk. Elmondta, hogy, amikor a pandémia kezdődött, március volt. Minden nap kicsit hosszabb és melegebb volt. Átjött a szomszédasszony, bejött a postás Laci, az ebédhordó fiú. Leültek a kertben Volt remény. Most a hidegbe és sötétbe rohanunk bele. Kérdeztem: most ki a társad? Elgondolkodott: a TV. Nézi a sorozatokat és sokszor már azt sem tudja, vele történtek-e a dolgok vagy csak látta őket?

Sokszor nagyon elkeseredek. Miért? Miért történnek velünk ezek a megmagyarázhatatlan dolgok? 

De aztán arra gondolok, hogy a templom is felépült a háború alatt a Jóisten segítségével és a hívek szeretetével. Vigyázzunk, ne fogyjon el most sem a szeretetünk!

Farkas Márta, a helyi Karitász vezetője