Karácsony éjszakáján megjelent Istenünk kegyelme

Megjelent Istenünk kegyelme. Ezen az éjszakán megértjük, hogy bár nem értük fel, ő maga kicsinnyé lett értünk; miközben a saját ügyeink után jártunk, ő eljött közénk. Karácsony arra emlékeztet, hogy Isten továbbra is szeret minden embert, még a legrosszabbat is. Nekem, neked, mindannyiunknak ezt mondja a mai napon: „Szeretlek, és örökké szeretni foglak, értékes vagy a szememben.” Isten nem azért szeret téged, mert helyesen gondolkodsz és jól viselkedsz; szeret téged, és ennyi elég. Szeretete nem kötődik feltételekhez, nem tőled függ. Lehet, hogy tévesek az elgondolásaid, a legkülönfélébb színekből keverted össze azokat, ám az Úr nem hagy fel azzal, hogy szeressen téged. Hányszor gondoljuk azt: Isten akkor jó, ha mi is jók vagyunk, és megbüntet minket, hogyha rosszak vagyunk. Ez nem így van. Tovább szeret bennünket, még a bűneinkben is. Szeretete nem változik, nem gyanakvó; hanem hűséges, türelmes. Íme, az ajándék, amelyre karácsonykor rálelünk: döbbenten fedezzük fel, hogy az Úr a lehető legteljesebb ingyenesség, legnagyobb gyöngédség. Dicsősége nem vakít el minket, jelenléte nem rémít meg. Szegényként, semmit sem birtoklóként születik, hogy szeretetének gazdagságával hódítson meg minket.

Megjelent Istenünk kegyelme. A kegyelem a szépség szinonimája. Ezen az éjszakán Isten szeretetének a szépségében felfedezzük önmagunk szépségét is, hisz mi vagyunk, akiket Isten szeret. Jóban és rosszban, egészségben és betegségben, boldogan vagy szomorúan, az ő szemében szépek vagyunk: nem azért, amit teszünk, hanem azért, akik vagyunk. Eltörölhetetlen, érinthetetlen szépség lakozik bennünk, kiiktathatatlan szépség, amely létünk szíve. Erre emlékeztet minket Isten a mai napon, amikor szeretettel magára veszi emberségünket, és a sajátjává teszi azt, mindörökre „egybekelve” vele.

A mai éjszakán a pásztoroknak meghirdetett „nagy öröm” valóban „az egész népé”. Ezek a pásztorok bizonyára nem voltak szentek. Személyükben mi is jelen vagyunk, törékenységeinkkel és gyöngeségeinkkel együtt. Ahogyan őket hívta, Isten úgy hív minket is, mert szeret bennünket. Az élet éjeinek idején nekünk is azt mondja, amit nekik: „Ne féljetek” (Lk 2,10). Bátorság, ne veszítsétek el bizalmatokat, ne veszítsétek el reményeteket, ne gondoljátok, hogy a szeretet elvesztegetett idő! Ezen az éjszakán a szeretet legyőzte a félelmet, új remény jelent meg, Isten szelíd fénye legyőzte az emberi arrogancia sötétségét. Emberiség, Isten szeret téged, és érted emberré lett, többé már nem vagy egyedül!

Kedves testvéreim, mihez kezdjünk látva ezt a kegyelmet? Egyetlen dolgot: el kell fogadnunk az ajándékot. Mielőtt elindulnánk Isten keresésére, engedjük, hogy ő keressen bennünket, aki elsőként keres! Ne a saját képességeinkből, hanem az ő kegyelméből induljunk ki, mivel ő, Jézus, a Megváltó. Függesszük tekintetünket a Gyermekre, és engedjük, hogy eltöltsön minket gyöngédsége. Nincs többé mentségünk arra, hogy nem hagyjuk, hogy Isten szeressen minket: többé nem jelent erre igazolást az sem, ami félresikerül az életünkben, ami nem működik az Egyházban, ami baj van a világban. Mindez a háttérbe szorul, mivel Jézus a maga őrült, teljességgel szelíd és emberközeli szeretetével szemben nincsenek többé mentségek. Ez karácsony kérdése: „Hagyom-e, hogy Isten szeressen engem? Ráhagyatkozom-e szeretetére, mely eljön, hogy megmentsen?”

Részlet Ferenc pápa 2019. karácsonyéjjeli szentmisén mondott homíliájából.