Rita nővér életútja
Még egészen fiatal lány voltam, mikor azt éreztem, hogy ha lenne egy olyan intézmény, ahol teljes állásban egyházközségi munkát végezhetnék, és tanulhatnék, megtalálnám a hivatást, amit örömmel végeznék. A vágyam egyetemi éveim alatt teljesült, amikor találkoztam valakivel, aki az Egyházközségi Nővérek Társaságának tagja volt. Azonnal éreztem, hogy a nővérek között lesz teljes az életem.
Dunacsúnyban, pár száz fős kis faluban születtem 1925. augusztus 31-én.
Szülőfalum egyike annak a három falunak, amelyek Pozsony közvetlen szomszédságában fekszenek, de míg a trianoni döntés Pozsonyt Csehszlovákiának ítélte, ez a három falu (Dunacsúny, Oroszvár, Jákófalva) Magyarországon maradt. Három testvéremmel és a többi falusi gyerekkel idilli gyermekkorunk volt. Miénk volt a Duna holt ága, ahol nyári estéken úszkálhattunk és a meleg homokban hancúroztunk.
Dunacsúnyban mélyen hívő emberek éltek. Megálltak a déli harangszónál, elmondtak egy fohászt, az út menti feszület előtt megemelték kalapjukat a férfiak. Édesanyám is szívből jövően vallásos asszony volt. Nagy hatással volt rám az istenszeretete és egyháztisztelete. Már gyermekkoromban otthon éreztem magam a templomban.
Emlékszem az elsőáldozásomra, amikor a ruhám szűk volt, a cipőm szorított, de minden kellemetlenséget feledtetett, hogy a szentostyában Jézust vehettem magamhoz.
Még iskolás korom előtt elkezdtem olvasni. A faluba két újság járt. Az egyiken a plébános úr és apám osztozott. A kiolvasott újsággal pedig én próbáltam megbirkózni. Még ma is emlékszem a sok idegen névvel való küzdelmemre és most is szeretem úgy kiejteni ezeket a szavakat, ahogy akkor gondoltam.
Apám hivatásos katona volt. A nagy gazdasági válság idején – egészen fiatalon – nyugdíjazták. Ekkor Pestre költöztünk, hogy a nyugdíj mellé munkát tudjon találni. A Tisza Kálmán téren kezdtem meg a polgárit, aztán 14 éves koromban beiratkoztam a Zichy-Pallavichini kereskedelmi középiskolába. Itt érettségiztem Budapest ostroma alatt mindenből jó eredménnyel, bár a könyvelés vizsgán csak egy légiriadó mentett meg.
A háború előtti Pesten sok vallásos közösség működött. Szívesen eljártam ezeknek a szervezeteknek a rendezvényeire, részt vettem az ott folyó munkában, bekapcsolódtam az akkor alakulóban lévő Szent Rita egyházközség munkájába.
Háború után több osztálytársammal közgazdasági egyetemre mentünk. Tisztességgel végeztem tanulmányaimat, de – őszintén szólva – a közgazdaságtan nem nagyon érdekelt.
1947-ben egy évfolyamtársam meghívott Bajára, ahol hivatástisztázó és vallási továbbképző előadásokat hallgattunk. Itt ismerkedtem meg az egyházközségi nővérekkel. Nagyon megtetszett ennek az értelmiségi társaságnak a légköre. Megérintettek a nővérekkel folytatott beszélgetések.
Az Egyházközségi Nővérek Társasága 1935-ben alakult. A Szociális Testvérek Társaságából váltak ki dr. Künnle Theodóra vezetésével és arra hozták létre társaságunkat, hogy az egyházközségekben a plébánosok segítői legyenek és a hívekkel foglalkozzanak. Tehát nagy szociális elkötelezettségünk megmaradt, de életünkben és munkásságunk középpontjában a családpasztoráció, a plébániai sokrétű szolgálat és a misszió áll.
Ezen a bizonyos bajai nyáron a nővérek ott marasztaltak egy kis pihenésre és háború utáni feltáplálásra. Szívesen maradtam. Jól éreztem magam közöttük.
Ekkor már határozottan éreztem, hogy örömmel dolgoznék plébánián. A templomi munka szeretetét még kisgyerekkoromból hoztam, de emellett szívesen foglalkoznék emberekkel és örömmel nevelnék, tanítanék gyerekeket és fiatalokat.
Tetszett az egyházközségi nővérek munkája, de nehezen köteleződtem el.
Éreztem, hogy a közgazdaságtan nem okoz örömet, az ország gazdasági ügyeivel foglalkozni nem életcélom, szívesebben tanulnék teológiát.
Beiratkoztam az Érseki Hitoktatóképzőbe, ahol olyan kiváló előadóink voltak, mint Bellon Gellért, Szörényi Andor és Koszter atya.
Egyre inkább érett bennem a felismerés, hogy nekem ez a terület az élethivatásom. Kisgyerekkorom óta könyvmoly voltam. Csodálatos volt felismerni, hogy itt életem végéig képezhetem magam! Tökéletesedni tudok hitben, emberismeretben és önismeretben.
1949. június 29-én, Szent Péter ünnepén, fogadalmat tettem.
Ha most, – 95 évesen – az életemre visszagondolok, látom az egész XX. századot küzdelmeivel, fájdalmaival és örömeivel együtt.
Amikor születtem, Trianon fájdalma még elviselhetetlen volt a csonka Magyarországon. Országhatár húzódott a falunk mellett és Pozsonyt Bratislavának hívták, de mi legalább a határ magyar oldalán maradtunk.
Aztán jött a gazdasági világválság. Mire az ország kezdett fellélegezni itt volt a világháború. Világégés, vér és romok. Utána a teljes bizonytalanság. Mi lesz velünk? Mi lesz ebből az országból? Hogyan menthetjük meg azt, amink megmaradt?
1948-ban, a Benes-dekrétumok értelmében kitoloncolták a magyarokat a Felvidékről, és Rákosi ekkor Szlovákiának ajándékozta a mi három kis falunkat is, hogy azután Dunacsúnyról, a bősi erőmű építésének kapcsán, csak mint Cunovoról hallhassak.
1949 őszén egyértelműen látszott, hogy hatalmas elköteleződésre van szükség azok részéről, akik a kommunizmus rombolásával szemben felelősséget éreznek hazájuk és embertársaik iránt, és tenni akarnak értük.
Már végzett hitoktató voltam, mikor a hatalom választhatóvá tette a hittant, és minden ürüggyel igyekezett akadályozni a beiratkozást.
Koszter atya mondta ekkor: „A kommunistáknak ezer ötletük van, nektek legyen eggyel több!” Volt. Sikerült ebben az évben – elkötelezett családanyák és lelkes fiatalok segítségével – úgy megszervezni a hittanra való beiratkozást, hogy az én körzetemben 400 beiratkozó volt, szemben a másik plébánia 40 főjével.
Meg is volt az eredmény. Megvonták határozatlan időre a tanítási jogomat.
Nem estem kétségbe. Tanítottam házaknál, plébánián, mindenhol, ahol tudtam.
1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket.
Bennünket valahogy elfelejtettek. Kevesen voltunk, egymástól távoli plébániákon dolgoztunk és nem hordtunk rendi ruhát. 1951-ben egy nővértársammal együtt Adonyba helyeztek. Két atya, Lendvay Zoltán plébános és Szabó Lajos lazarista atya mellett mi láttunk el minden plébániai munkát.
Sekrestyéskedtünk, rendben tartottuk a templomot, hittant tanítottunk, foglalkoztunk – már, amennyire a hatalom engedte – a gyerekekkel, szedtük az egyházadót. Mi láttuk el a háztartási munkát is.
Nagyon sokat dolgoztunk, de a két atyától rengeteg lelki és szellemi segítséget kaptunk. 1957. februárjában kerültem Piliscsaba-Klotildligetre. Itt már egyedül dolgoztam Zsolnay Béla atya mellett.
Nagyon komoly kihívást jelentett az ’56-os forradalom után fiatalokkal foglalkozni. Nem sokat tudtunk a megtorlásokról, de az emberek féltek. Nem merték hittanra beíratni a gyerekeiket, ezért a templomban kezdtem el tanítani. Sienkiewicz Quo vadis című regényét kezdtem felolvasni és mesélni a gyerekeknek. Persze elmagyarázva benne az ókori Róma történetét, a keresztények üldözését, Szent Péter és az apostolok szerepét. Azt gondoltam, egy Nobel-díjas regény tanításáért nem vihet el a karhatalom. Nem is vitt el, a gyerekek viszont özönleni kezdtek hittanra. Kiszorultunk a sekrestyéből és a templom egyik félkész raktárában húztuk meg magunkat.
Több templomba járó kislánnyal elkezdtem külön is foglalkozni. Megtanítottam nekik a templom rendben tartását. Szívesen jöttek segíteni, port törölni, a régi, hatalmas gyertyatartókat a viasztól megtisztítani, vázákat kimosni. Közben beszélgettünk. Aztán elkezdtünk kézimunkázni is. Ha az elöljáróimmal kirándulni mentünk, elvittem őket magammal.
Természetesen foglalkoztam a ministráns fiúkkal is, segítettem felkészíteni az elsőáldozókat és a bérmálkozókat. Még a gyengébben tanuló gyerekekkel is foglalkoztam. Az egyik tanítványomból nagyon sikeres és közszeretetnek örvendő pap lett. Szedtem az egyházadót is, így megismertem közelebbről a tanítványaim családjait.
Klotildligetnek abban az időben lett filiája a szomszéd falu, Jászfalu. Biciklivel jártam át tanítani, családokkal foglalkozni. Béla atyával nagyon jó munkamegosztással, hatékonyan tudtunk együtt dolgozni. 1961-ben Lábatlanra helyeztek. Itt is együtt végeztem a templomi és a háztartási munkát.
A II. vatikáni zsinat időszakát éltük. A mise latin nyelve magyarra változott, és a miséző pap előrejött a hívek közelébe, egy asztal lett az oltár. Mindenki megérthette a szentmise szavait, a pap mozdulatait. De Lábatlan-Piszke falu népe forradalmat hirdetett. Apáik építették piszkei márványból a régi oltárt és ennek a pap mostantól hátat fordított. Major plébános atyával bizony komoly munkát kellett végeznünk, mire meggyőztük a hangadókat.
Szívesen emlékszem vissza az itt töltött évekre, a hívekre és az atyákra, akik a plébánián megfordultak (Balázs Béla, Kerényi atya, és még sokan mások) és a hosszú esti beszélgetésekre a hatalmas gesztenyefánk alatt.
Lábatlanról ismét Adonyba kerültem. Hazamentem. Még mindig Lendvay Zoltán atya és Szabó Lajos atya teljesített itt szolgálatot. Folytattam a jó tíz éve abbahagyott munkát, de tartottam a kapcsolatot korábbi munkahelyeimmel is. Nyáron ide tudtam hozni lelkigyakorlatra, ministráns táborba a klotildligeti gyerekeket.
1974-ben tértem vissza Klotildligetre. Azóta itt élek. Ez a visszatérés – talán mondhatom – jutalma volt addigi munkámnak. Itt volt még Béla atya és a falubelieket javarészt ismertem. Az akkori fiatalasszonyokból fiatal nagymamák lettek, a port törölgető kislányokból, ministráns fiúkból családos emberek. Csak fel kellett venni a fonalat és ott folyt tovább a templom körüli munka, ahol jó pár éve elhagytam, de ott volt már az új generáció is, az unokák hada. Boldog voltam, hogy elkezdhettem az ő tanításukat is. Folytathattam az egyházadó szedését, ezzel a családi pasztorációt is.
A falu utcáiról, házairól térképet készítettem, megismertem a más felekezethez tartozókat, templomba nem járó embereket is. Velük is tartottam a kapcsolatot. Itt az ökumenének régi hagyományai voltak. Baráti viszonyban voltak egymással a különböző felekezetek papjai.
Szép emlékeket őrzök karácsonyokról, a húsvét megünnepléséről, aminek Béla atya egészen különleges érzékkel tudta megadni lelkiségét és méltóságát. Szívesen gondolok vissza a betlehemezésekre, a ministráns táborokra és az egész nyüzsgő életre a templom körül.
A rendszerváltás után a faluban lévő iskolát visszakapták az angolkisasszonyok. Itt kezdtem el hittant tanítani azzal a diplomámmal, amit 1949-ben visszavont a néphatalom, de most végre visszakapta az értékét. Tanítottam etikát is azoknak a gyerekeknek, akik nem akartak vallást tanulni.
1994-ben megindult a képzés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Jöttek a diákok tanulni, de nem volt hol lakniuk. Ekkor Gáti Edit Ágnes nővér elöljáróval úgy döntöttük, hogy bajai, kalocsai házaink után kapott kártérítési pénzünkből rendházat és kollégiumot építünk.
Azóta mindannyian itt élünk Klotildligeten. A fiatalabbak vezetik a kollégiumot, és aktívan részt veszünk a falu – pár éve város – egyházi életében.
Kápolnánkban minden nap szentmisére várjuk a híveket. Létrehoztuk a társult tagok csoportját. Évente több összejövetelt tartunk itt számukra.
Szent Péter ünnepén, évente megújítjuk fogadalmunkat. Augusztusban mindig lelkigyakorlatot tartunk. Sokan jönnek közénk nemcsak Klotildligetről, hanem a szomszéd településekről is.
Ajtónk mindenki előtt nyitva áll.
Büszkén mondhatom, hogy még most is, 95 évesen is tanítok. Jönnek kicsik és nagyok.
A hajdani 10 éves, gyertyatartókkal küzdő kislányoknak – ma már mind sokszoros nagymama – havonta bibliaórát tartok.
Az egyházközségben ők vették át az én hajdani munkámat, volt tanítványom a sekrestyés, az összes adószedő, ők vezetik – nagy sikerrel – a helyi Karitászt. Ha templomot kell takarítani, programot kell szervezni, agapét kell készíteni, rájuk számíthat a plébános úr.Ha majd oda kell állni az Úr elé, akit mindig is szolgáltam, meg fogom köszönni az életemet. Olyan hivatást adott nekem, ahol minden pillanatban önmagam lehettem, szellemi szabadságot és kaptam és a munkámat önállóan végezhettem, és láttam az eredményét és értelmét. Csodálatos emberektől tanultam, egy olyan korban, ami sokban hasonlított a korai keresztényüldözések idejére. A leghálásabb azért vagyok, mert szeretetben éltem, Zoltán atya és Lajos atya Adonyban, Béla atya Klotildligeten, a világi barátnőim, a rendtársaim, a kis hittanosaim… csupa színes és szerethető egyéniség. Átmelegedik a szívem, ha rájuk, és a mellettük töltött életemre gondolok, és minden nap köszönetet mondok értük.