Mióta vagy a Regnum tagja, melyik csapatban, mit jelent számodra a Regnum?

2009 szeptemberében, 11 évesen kerültem a Csodaszarvasok csapatába, előtte egy kisebb lányközösségbe jártam Pilisjászfalun. 2017 decembere óta vezetem a Seregélyek csapatát, akikhez „menet közben” csatlakoztam, 12-13 éves korukban. 2019 szeptemberétől pedig a Pilisi Regnum Marianum helyi elnökségéhez csatlakoztam. A Regnum mint életforma van jelen a mindennapjaimban, ez a közösség nevelt fel, és ezt a nevelő munkát igyekszem továbbvinni én is a saját csapatomban hétről hétre. Számomra ez a közösség biztonságot jelent, ahol a legőszintébb és legszorosabb emberi kapcsolataim gyökereznek, és ahol rengeteget tanulhatunk egymástól, egymásról és önmagunkról. Rengeteg istenélményem fűződik ehhez a közösséghez. A komfortzónámon kívül eső regnumi programokban pedig számtalanszor tapasztaltam a isteni gondviselést. Olyan helyzetekre gondolok, amikor például az egyik táborban a délutáni túrából eltévedés következtében éjszakai túra lett, és a utolsó zseblámpánkat valaki lekapcsolt állapotában hajította a sor elejére, ezzel biztosítva, hogy már sosem találjuk meg azt; de a hosszas gyaloglás végén mégis elénk került a tábor.

Hogy jellemeznéd a csapat, a közösség működését a koronavírus idején?

Vezetőként óriási kihívásnak és egyben felelősségnek érzem a jelenlegi
helyzetben való helytállást. Rengeteg történtetet hallottunk már azokról a időkről, mikor az regnumiaknak bújkálniuk kellett, de olyanra még sosem láttunk példát, hogy a személyes kontaktust a Regnumban betiltották volna, így hát nekünk kell kitaposni ezt a utat. Technikai oldalról rengeteg az eszköz, azonban korosztálytól függően meg kell találnunk azokat, amelyeket az adott csapat megfelelően alkalmazni tudja. Nálunk szerintem van lehetőség kísérletezni különböző online játékokkal, platformokkal, fiatalabb csapatoknál azonban ez inkább túlbonyolítja az helyzetet. Mi jelenleg a Zoomot részesítjük előnyben, fontosnak tartjuk, hogy lássuk és halljuk egymást, és ahogy csak tudunk, kapcsolódjunk egymáshoz, hiszen a közösségünk megtartó erejére most különösen nagy igény van. Azáltal, hogy a gyerekek otthon tanulnak, másféle ingerek érik őket, és úgy érzem, még nagyobb szükségük van arra, hogy legalább a virtuális térben minőségi időt tölthessünk együtt.

Mik a fő nehézségek?

Embert próbáló időszak ez egy csapat számára, hiszen nagyon körülményes beiktatni a mozgást, megteremteni a ideális környezetet az személyes beszélgetésekhez; nem tudunk körbeülni, kezet fogni és rengeteg olyan dologtól foszt meg minket ez a helyzet, melyek eddig a csapatok működésének alapját képezték.

Szintén nagy kreativitást igényel a imaélet és az lelkiség megtartása, hiszen a számítógép előtt való imádkozás egy szokatlan forma, és bár készülünk egyéni imádságokkal, mégis szeretnénk valahogy kapcsolódni egymáshoz, így közös énekléssel és megosztott kameraképpel is kísérletezünk. Különös érzés megélni a imát egyedül egy szobában, és közben mégis érezni az közösség erejét, látni a többiek gyertyáját a kamerán keresztül és „hallani a csendet”. A heti alkalmak nehézségein túl nekem személyesen nagyon nehéz elengedni az idei lelkigyakorlatot és a kirándulásokat.

Mik a nem várt előnyök, örömök? Vannak-e ilyenek?

Szerintem főleg a idősebbekkel egy nagyon kényelmes pozícióba kerültünk azáltal, hogy az oda-visszautakat megspóroljuk az csapatra járás során, illetve a összes kollégista csatlakozhat az alkalmakhoz. Ez szerintem minden csapat számára örömteli, hogy azokat a tagokat is látják, akiket normál esetben csak hétvégente vagy ritkábban.

Illetve más jellegű kreativitást igényel egy-egy alkalom megszervezése, mint eddig, hiszen új játékok, beszélgetésformák kapnak teret, és nem utolsó sorban vendégelőadókat is könnyebb elhívni azáltal, hogy otthonról csatlakoznak be.

Nem tudom, előnynek mondható-e, de néha hasznos, hogy egy kattintással lenémítható a egész csapat.

Mit vársz a legjobban a korlátozások feloldása után?

A személyes találkozáson túl, egy nagy, kiadós, közös vacsorát szeretnék mindkét csapatommal végre, olyat, ahol mindenki egyszerre és ugyanazt eszi, akár egymás tányérjából is; ahol a 9. virsli után már a fiúk sem számolják, mennyit ettek, miközben addig beszélgetünk, hogy a csapatidő fele eltelik. Egy olyan vacsorát szeretnék, ahol előbb a sósat esszük, aztán az édeset!