„Barátaim, a házasság: munka.”
(P. Tilmann Beller)

Azért élek, hogy boldoggá tegyelek, és az örök üdvösségre segítselek… A házasság szépséges hivatás. Hálát adunk a Jóistennek, házaspárként, hogy megteremtett bennünket egymás számára, és meghívott a közös útra. Gimnazistaként szerettük meg egymást a Férjemmel, és általa találkoztam a Jóistennel. A jegyességünk időszaka két kincset adott egyszerre: az Ő szerelmét, gazdag, színes egyéniségét, és a hitem erősödését. Növekedtünk és formálódtunk a szeretetben, és éreztük a hívást és a szívünkben, hogy Isten pecsétjével a homlokunkon, a Házasság szentségében ajándékozzuk Egymásnak az életünket. IGENT mondtunk a közös hivatásunkra. Több évtizede tart a szerelmünk, és nem kopott meg. Kaptunk szép nagy Családot ajándékba, amiért érdemes élni. A házasság Szentség, és az egymásnak való teljes önátadásunk által lehetünk jelek a világban. Egymás szívében imádhatjuk Jézust, ugyanúgy, ahogy az Oltáriszentségben velünk van. Szükségünk van egymásra, és együtt vagyunk egészek. Nagyon különböző a habitusunk, de érezzük, hogy így elfogadóbbá és gazdagabbá tesz bennünket az Isten. A Schönstatt lelkiség mélyen a szívünkbe ivódott, és a mindennapjaink éltető erejét adja. Rendszeresen töltődhetünk fel lelkileg ebben a Közösségben, hiszen elköteleződtünk a Családszövetségi létben. A Szűzanya élete példaként áll előttünk, és mi szeretnénk megtenni mindent, amire Szent Fia hív bennünket. Odaajándékozzuk Neki a kegyelmi tőkébe a felajánlásainkat, lemondásainkat, és minden ügyünket. Kérjük, hogy Ő neveljen bennünket érett, önálló személyiséggé. Hordozzuk egymást és a ránk bízottakat, mert felelősek vagyunk értük. Örülünk egymás örömeinek és igyekszünk egymás kedvében járni. Jó otthonra találni akkor is a társunk szívében, ha bánt valami. Leülünk a Háziszentélyben, fogjuk egymás kezét, és Imádkozunk, vagy csak csendben kipihenjük magunkat egymásnál. Amikor hibázunk és fájdalmat okozunk egymásnak, az a gondolat segít, hogy ez által növekedhetünk a szeretetben. Igen, a szeretet fájhat. Mondogatjuk is ilyenkor: „Szentté válásom eszköze, dicsértessél mindörökre!” Elfogadjuk, hogy vannak rossz tulajdonságaink, jónéhány „bogarunk”, és eltérő néha a véleményünk, vagy a vágyaink. De szabadságot adunk egymásnak, és nagy-nagy bizalmat. A Mennyei Atya irgalmas szeretetével próbáljuk nézni és szeretni egymást. Felszabadító bocsánatot kérni és kiengesztelődni – újra és újra. Széppé teszi a napunkat, ha napközben is a szívünkben hordozzuk egymást. Az otthoni munka a vírus idején nagyon jót tett nekünk, mert sokat lehettünk együtt. Szeretünk sokat beszélgetni, nevetni, imádkozni, együtt gondolkodni, tervezni, dolgozni, másoknak segíteni, sportolni, és ezek sok örömöt adnak. Igyekszünk önmagunkat nevelni, és folyton újrakezdeni és erősíteni a szeretetünket. Persze, néha ülünk a gödörben, és nem látjuk a következő lépést, de próbáljuk a Gondviselő Istenre bízni az életünket és a ránk bízottakét is. Hálát adunk a Jóistennek, hogy „van emberünk”: sok jó Családtagunk, Barátunk, Közösségünk és lelki atyánk… Nagy kincsek Ők számunkra, akikre mindig számíthatunk, és akiktől sokat tanulunk. Együtt erősebbek vagyunk. És jó itt élnünk, ebben a lelki Paradicsomban! Az alábbi az egyik kedvenc versünk – ifjúkorunk óta:

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett,
mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt,
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

Ramocsai Mónika