A templomunk: szent hely, ahová azért megyünk, hogy Istennel találkozzunk. Szent, mert elkülönül a mindennapi, profán életünk helyszíneitől, hogy Istené legyen.

Emiatt a templomunkat szeretjük és tiszteljük – elsősorban belül, a szívünk mélyén –, mégis, ennek a szeretetnek, tiszteletnek vannak külső, látható jelei is, amelyeket közös néven templomi illemtannak is nevezhetünk.

Készület

Indulás előtt készítsük fel a külsőnket és a bensőnket is: öltözékünk legyen rendezett és ünnepélyes, de nem hivalkodó – méltó a szent hely fontosságához. Ne jöjjünk a templomba túlságosan rövid, kivágott, fedetlen vállú vagy átlátszó ruhában. Bensőnk felkészítését szolgálja az elcsendesedés és a szentségi böjt (egy óra a szentáldozás előtt). 

Érkezés

Hacsak tudunk, érkezzünk öt-tíz perccel korábban, mint ahogy a szentmise elkezdődne; ez segít abban, hogy elcsendesedjünk, és rá tudjunk hangolódni a találkozásra Istennel. A templomba belépéskor éljük át, hogy beléptünk a Vendéglátónk otthonába. A fiúk és férfiak a tisztelet jeléül leveszik a sapkájukat/kalapjukat. Köszönésünk a térdhajtás, jobb térdünket földig hajtjuk (betegek meghajtják a fejüket) a tabernákulum felé – így köszöntjük Istent, aki itt állandóan jelen van az Oltáriszentség színeiben. Ha szenteltvízbe mártott kézzel keresztet vetünk, a keresztségünkre emlékezünk. Térdhajtás közben azonban ne vessünk keresztet, ez két különböző liturgikus gesztus. Ne feledjük mobiltelefonunkat lenémítani vagy kikapcsolni.

A megérkezéskor lehetőleg az első padoktól a hátsók felé, illetve a padok közepétől a széle felé kezdjük elfoglalni az ülőhelyeket, hogy az utánunk érkezőknek ne rajtunk keresztül kelljen eljutni a még üres helyekhez. Kivétel ez alól a szolgálattevő (felolvasó, illetve áldoztató), aki könnyebben tud kimenni a padok szélső helyéről. 

Keressük a csöndet, és kerüljük a beszédet, ne zavarjuk mások imádságát: a baráti társalgásra lesz mód a szertartás után. A templomban a legszükségesebbet halkan, suttogva mondjuk el.

A templomban a hajó a hívek területe, a szentély azonban elsősorban Istené. A szolgálattevők bemehetnek a szentélybe, hiszen itt van az oltár és az ambó (emelvény a pap és a felolvasók számára), de tisztelettel – amit az oltár előtti meghajlással fejezünk ki. Ezért, ha a sekrestyében van dolgunk, ne menjünk keresztül a szentélyen (még ha ez is a rövidebb út), hanem hátul menjünk ki a templomból, és az épületet megkerülve kívülről menjünk be a sekrestyébe.

Ha szentségimádás van, a kitett Oltáriszentség előtt mindkét térddel letérdelünk a helyünkön.

A szentmise közben

Törekedjünk arra, hogy minél jobban bekapcsolódjunk a szentmise cselekményeibe. A szentmise alapvetően szavakból és gesztusokból áll. 

A szentmise szavai legtöbbször párbeszédek, amelyekben a hívek és a pap megszólítják Istent, illetve egymást. Bár jól ismerjük a liturgikus szövegeket, tudatosítsuk magunkban, ezek a szavak: valódi beszéd, valódi személyek között. Gondoljuk át a szavak jelentését, és halljuk őket úgy, mintha először hallanánk; mondjuk ki őket úgy, mintha először mondanánk ki őket. Érezzük ezeket a szavakat a magunkénak, és mondjuk ki őket úgy, mint a saját szavainkat.

A gesztusainknak is jelentésük van: az üléssel tanítványságunkat, az állással figyelmünket, a letérdeléssel tiszteletünket és imádatunkat fejezzük ki (betegség esetén a letérdelést állással helyettesíthetjük). Szépen kifejezi a közösség egységét, ha a testtartásunk megváltoztatása minél inkább együttesen történik.

Az átváltoztatáshoz kapcsolódó letérdelés megfelelő időpontja a Sanctus után van, hogy a Szentlélek lehívását már térdelve fogadjuk.

Az Úrfelmutatás alatt nézzünk fel; a Szentostya és a kehely felmutatása éppen azért alakult ki, hogy a keresztények jobban láthassák az Oltáriszentségben jelen levő Krisztust.

A szentmise során háromszor is rövid szent csöndet tartunk: a bűnbánati részben a lelkiismeret-vizsgálatnál, a szentbeszéd befejeztével és a szentáldozás után. Használjuk ki ezeket a zavartalan alkalmakat arra, hogy átgondoljuk bűneinket, felfigyeljünk a szentbeszéd fő üzeneteire, és végül, hogy egy kicsit kettesben lehessünk a szentségi Jézussal.

A szentmisét énekkel, zenével is széppé, ünnepélyessé, bensőségessé tesszük. Mindenki bátran kapcsolódjon be a közös éneklésbe – segít ebben a kivetítő.

A béke szertartása során csak a közelünkben levő testvéreket köszöntsük – kézfogással, vagy más módon, amivel azonosulni tudunk. Nézzünk testvérünk szemébe a köszöntés során, hogy mindketten átérezhessük: köszöntésünk nem pusztán üres formalitás, hanem valódi béke-gesztus.

A szentáldozásnál tartsuk meg az észszerű sorrendet: először az első padok induljanak, és utánuk a soron következők. A közlekedésünk legyen egyirányú: a két padsor között menjünk az oltár felé, a padsorok külső szélein, a fal mellett menjünk vissza a helyünkre. Ne az Oltáriszentség várjon minket, hanem mi Őt: legyünk ott, mire a pap leér a lépcsőn.

A szentáldozás testtartása választható: áldozhatunk hagyományosan térdelve vagy állva. A térdelve áldozás önmagában kifejezi tiszteletünket az Oltáriszentség iránt. Ha állva áldozunk, tiszteletünket kifejezhetjük keresztvetéssel vagy térdhajtással, még amikor az előttünk lévő áldozik. 

Áldozni nyelvre, illetve kézbe is lehet. Ha kézbe szeretnénk áldozni, ezt úgy jelezzük az áldoztatónak, hogy jobb kezünket a bal alá téve trónust készítünk az Oltáriszentségnek. Aki nyelvre szeretne áldozni, nyújtsa ki kissé a nyelvét, hogy az áldoztató rá tudja helyezni az Eucharisztiát. Kézbe áldozás esetén fontos, hogy a kezünk tiszta legyen, és a kezünkbe kapott Oltáriszentséget azonnal – még mielőtt helyünkre visszaindulunk – magunkhoz vegyük. Áldozás után ellenőrizzük kezünket és az esetlegesen ott maradt partikulákat is vegyük magunkhoz.

A szülők figyeljenek arra, hogy gyermekeik illedelmesen viselkedjenek a templomban.

Amíg a templomban tartózkodunk, hagyjunk minden világias gondot és gondolatot kívül. A templomban egyedül Istené legyen az elménk minden gondolata, szívünk minden érzelme.

Távozás

A szentmise végén – az elbocsátás után – befejező éneket éneklünk, amely közben a pap és a ministránsok kivonulnak a szentélyből. A hívek a befejező ének végén hagyják el a templomot. A padból kilépve hajtsunk térdet, és a csendet megőrizve távozzunk a templomból. 

Mivel a szentmise közösségi cselekmény, természetes, hogy örülünk a találkozásnak testvéreinkkel, szívesen váltunk velük néhány szót, de tegyük ezt elsősorban a templomon kívül.

Dicsértessék a Jézus Krisztus mindörökké!